Mindannyian tanulunk, ez a földi létünk oka és célja, minden a szeretethez köthető, vagyis mindannyian szeretni tanulunk, miként lehet egyre jobban, mélyebben és erősebben szeretni.
Mivel mindenki tanuló, nincs olyan ember, akinek ne járna megbocsátás, és ez önmagunkra ugyanúgy vonatkozik. Hibáznunk kell ahhoz, hogy fejlődhessünk és tanuljunk, nevezhetjük ezeket elrugaszkodási lehetőségeknek az egyre boldogabb, jelenben töltött pillanatokból álló jövő felé.
Mélyen belül békére vágyunk, de mindig érnek bennünket újabb csalódások, fájdalmak, sérelmek, amelyek kibillentenek, a legfontosabb viszont ezek megértése és elengedése, megtanulni megengedni nekik, hogy átsuhanjanak rajtunk, anélkül, hogy elnyomnánk azokat magunkban.
Csalódni akkor lehet, ha elvárások élnek bennünk és nem elfogadások.
Minden értünk van, így a csalódásaink is fejlődésünket szolgálják, hasznunkra fordíthatóak.
Az Élet-pofonok és "rossz" döntések juttatnak el a megértésig és a felismerésekhez, ezáltal egyfajta oldódáshoz, gyógyulásához is.
Azt hiszem, amíg nem tanulunk meg megbocsátani, időnként át leszünk verve, meg leszünk bántva, alázva és csalódunk, hiszen a tanítás is addig tér vissza, amíg szükséges a lecke.
Folyamatosan változó, kavargó és növekvő energia-világmindenségünkben folyamatos ütközések, találkozások történnek, ahogy mi is folyamatosan ütközünk..."csiszolódó gyémántokként".
Az energia nem vész el, csak átalakul, és tudjuk, hogy gondolataink teremtő ereje hatalmas, "emberi" ésszel szinte felmérhetetlen, épp ezért sem táplálhatunk magunkban dühöt, irigységet, sértettséget, bűntudatot, gőgöt, haragot senki és semmi iránt, bármekkora igazságtalanság is ért minket, és vegyük észre az e szavakban és érzésekben rejtőző egót, hiszen gőg, harag, stb..az egó jellemzői és képződményei. Mind félelemből erednek, a félelem pedig a szeretettől való elválasztottság állapota, annak elfelejtése.
Amikor az egó tombol, elnyomja a szeretni tudást. Elfeledteti.
Nem engedhetjük meg magunknak ezeknek az érzéseknek az őrizgetését, mert saját közeli és tágabb világunkat mérgezzük vele, és ilyen rezgésben, energiaminőségben született további hasonló eredményeket teremtünk, eseményeket vonzunk és majd panaszkodunk, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk.
Magunkért tegyük meg, hogy elengedjük ezeket az érzéseket, mert csak mi magunk vagyunk rá képesek! Ha megtesszük magunkért, létrehoztuk békénket, aranykorunkat, életünket egy új Földön, hiszen mindenre és mindenkire hatással vagyunk ebben végtelen energiahálózatban.
Mennyi lehúzó energia alól szabadítjuk fel őt megbocsátásunkkal, magunkról nem is beszélve!
Egy új világ érkezik meg a szívbe, ha elengedjük ezeket a korlátozó érzéseket. Nincs ott helyük, bár mi teremtettük, nem tudtuk, hogy fontos éteri üzenetek.
Talán idejétmúlt, ha már egyre jobban feszít belül.
Egyszerűen lélegezd ki hosszan...mélyen.
Egyre erőteljesebben érzem a légzés fontosságát. Arra gyanakszom, hogy varázslényünk egyik legfőbb varázseszköze. Energetikai értelemben is.
Szeretni tanulunk, vagyis valamiféle szeretetforrás felé közeledünk. Szerintem ez a szeretetforrás, a MINDEN forrása, a legfőbb és maga a Mindenség.
Ahogy az univerzum minden sejtjét, atomját áthajtja ugyanazon egy valami...egy bizonyos energia, amit neveztek már isteni részecskének is, úgy minket is ez hat át és ez alkot, épít fel.
Ez az energia Minden és Minden ebből az energiából van, ez alapján pedig minden szeretet..akkor valószínűleg még ez a szék is, amin ülök...
Fura ezen elgondolkodni, de azért is jó, mert edzi a képzelőerőt, ébresztgeti ősi emlékeinket. Valójában erre az érzésre= energiára tanulunk emlékezni.
Napjainkban is egyre többen emlékeznek és egyre mélyebben...ezért a globálisan növekvő tudatosság, az emlékezők száma és ereje, ezért erősödik a Földön a szeretet, a szeretni tudás képességének növekedésével, önmagunk megismerésével. Ezért is a sok "gyémánt-csiszoló" folyamat, ami a többség számára még káosznak tűnhet.
A megbocsátás feltételez egy lépést a szeretni tudás végtelen lépcsőjén felfelé és egyben egy lépés a boldogabb élethez is.
Minden úgy van jól, ahogy van. A színfalak mögött megtalálható a mindent átható rend.
A szeretet is feltételezi a rendet, ezáltal az elfogadást is.
A minden elfogadása nem jelenti azt, hogy ülünk a babérjainkon, vagy elnyomva beletörődünk gyötrő körülményekbe, esetleg sajnáljuk csendben magunkat, azt jelenti, hogy nem feledkeztünk meg a véletlenek álarcában munkálkodó bölcs és tanító erő létéről, hogy bátrak vagyunk, és szembe merünk nézni az elénk kerülő tükrökkel, általuk önmagunk mélységeivel, és azt is jelenti, hogy képesek vagyunk mindennek meglátni a pozitív oldalát, mert előtte a gondolatot szeretetben fürdettük meg, ezáltal érzéseinket is áthatja.
Minden ami nem szeretet, az az attól való elválasztottság, vagyis a szeretet elfelejtése, önkéntes elzáródás a "forrástól". Figyeld meg, mi az ami kibillent, feldühít, mert ott van a lecke elásva.
Ha kitartóan oldozgatod őket, azt veszed észre, hogy mindig egyre magasabban szárnyalsz.
Rengeteg oldoznivalónk és megbocsátanivalónk van, mert nem csak ennek az életnek a nyomait hordozzuk, hanem sok más élet nyomai is felszínre kerülnek, minél jobban visszatérnek "emlékeink" a tisztulásnak köszönhetően.
Más ez az emlékezés, különös és összetett.
Valahogy a szívünkkel tesszük. Valamiféle - ahogy én nevezem - összinfócsomagként érkezik a szívbe, aminek bontogatásához nagyon hasznosak a meditatív, álmodozós, bambulós, kikapcsolós percek.
A felsőbb énünkkel való egyre szorosabb kapcsolat során egyre inkább tapasztalhatóvá válik, hogy a szavak mennyire korlátoltak, mennyire kevesek. Rengeteg energiát igényelnek, mire ezeket a villámsebességű és egyre hatalmasabb univerzális infócsomagokat megpróbáljuk szavakba sűríteni.
Az emlékezés zajlik és minden a maga idejében jön elő.
Mindig az aktuálisan megmutatkozni és tisztulni vágyó részünkre érdemes koncentrálni.
Értelmetlen lenne nem megbocsátani, hiszen a harag, bánat, düh, stb. nem létező érzések a szeretet forrásában, ezáltal a mindenség sejtjeiben sem létezhetnek...akkor a valóságban? Ott csak szeretet van, a többi csak "elfeledett emlék", önkéntes szívbilincs.
Ha egy filmet néznénk, tudnánk, hogy a színészek csak eljátsszák szerepüket.
Tekintsünk magasabbról életünkre és idézzük fel szívünkkel, hogy mi is színészek vagyunk és ugyanezt tesszük. A szereteten túl minden más csak a díszlet és a jelmezek összjátéka.
A fájdalom is csak egy tükör, az okozója pedig egy tanító, aki egyben a szeretet tanulója is, épp mint mi. Ne felejtsünk el emlékezni erre.
"Amikor nem szeretsz, épp a lényegre nem emlékszel.
Írta: Dr. Daisy Si
Megjelent: Szabadon Ébredők
Ennek a cikknek a tartalma, szerzői jogvédelem alatt áll. Másolása, vagy másik weboldalon való publikálása csak a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges!
