Az energiajátszmák fajtái avagy miféle nevelést kaptunk?

Amíg az ember kevésnek érzi saját energiáját, addig igyekszik mások fölött uralkodni, hogy az emberi kommunikációban áramló energiát megszerezze magának.   

Egyik korábbi írásomban volt erről szó. A cikk ide kattintva érhető el: Nekem általában mindig igazam van! A konfliktusok valódi okai

Létezik egy másfajta energiaforrás, amivel igazából addig nem tudunk összekapcsolódni, amíg meg nem értjük, hogy egyénenként milyen módszert használunk a mások feletti uralom megszerzésére, és fel nem hagyunk a használatával. Valahányszor visszatérünk ehhez a beidegződésünkhöz, mindannyiszor leválasztjuk magunkat arról a bizonyos másik energiaforrásról, Felsőbb Énünkről, lelkünkről, az univerzumról, tudatunkról, Istenről, stb...nevezzük úgy, ahogy szimpatikus.

Ismerjük fel saját uralkodási módszerünket 

Nem könnyű megszabadulni ettől a szokástól, hiszen eleinte mindig tudattalanul működik. Elhagyni csak úgy lehet, ha előbb teljesen beemeljük a tudat szintjére. Megtisztulás folyamata mindannyiónk számára az, ha saját, személyes hatalmi drámánkat, energiaszerzési módszerünket tökéletesen felszínre hozzuk a tudatunkban és a későbbiekben próbáljuk folyamatosan nyakon csípni. Nem lehetséges továbblépni, amíg nem nézünk szembe önmagunkkal, és talán nincs is ennél nehezebb. Ki tudja, talán eljött az ideje nekilátni.

Visszatekintés a múltba

A mások fölötti uralom módszere mindegyikünk számára azonos azzal, amit gyerekkorban használtunk, ha magunkra akartuk vonni a figyelmet, azaz magunk felé akartuk irányítani az energiát. Mindannyian ennél a módszernél rekedtünk meg, ezt a jelenetet ismételgetjük újra és újra, anélkül, hogy tudomásunk lenne róla.

Mindenkinek vissza kell térnie a múltjába, a gyerekkorba, a családhoz, spirituális szempontból kell újraértelmeznie gyermekkori élményeit, hogy felkutathassuk, hogyan alakult ki ez a szokás és kiderüljön, kik is vagyunk valójában. Hozzátartozóink szintén játszották a saját drámájukat, energiát próbáltak kinyerni belőlünk, gyerekekből, nekünk pedig ki kellett alakítanunk saját stratégiánkat az energia visszaszerzésére, hiszen saját drámánkat mindig a családtagokhoz fűződő kapcsolatainkban fejlesztjük ki.

Hatalmi drámák típusai

Egyesek különböző helyzetekben különböző szerepeket vesznek fel, de mindenkinek megvan a maga uralkodó típusa, amit újra és újra elismétel.

Általános igazság, hogy vagy agresszívan igyekszik az ember energiát szerezni, közvetlenül kényszerítve a többieket arra, hogy figyeljenek rá, vagy passzívan, mások együttérzésére vagy kíváncsiságára alapozva próbálja magára felhívni a figyelmet. 

Mindenki drámája elhelyezhető egy agresszivitási skálán, ami a passzivitásig terjed. Ennek sorrendje: 

megfélemlítő (agresszív) -  vallató (finomabb agresszió)  - zárkózott (kevésbé passzív)-  szegény én (passzív)

1.  „Vallató” szülők gyermekei: a zárkózottak

 

A folyton kritizáló szülők gyermekei ők, akiket folyamatosan kérdezgettek és folyamatosan találtak is hibákat  a feleleteikben, ezért a gyermek egy idő után megtanult hallgatni és igyekezett nem mondani semmit saját védelme érdekében, más szóval zárkózott és távolságtartó lett. Ha megszólal, igyekszik mondanivalóját úgy fogalmazni, hogy fölkeltse vele szülei figyelmét, de annyit ne áruljon el, hogy abba bele lehessen kötni.

A vallató típusú emberek állandóan nyüzsögnek, kérdezősködnek, kérdések által hatolnak be mások világába, azzal a határozott céllal, hogy ott valami hibát fedezzenek fel. Ha megtalálták, bírálat alá veszik az illető életének ezen mozzanatát. Sikeres stratégia esetén, azaz ha sikerült a másik személyt is bevonni a drámába, az illető egyszer csak azon kapja magát, hogy félszeggé teszi a vallató, odafigyel arra, amit a vallató tesz vagy gondol, és iparkodik, nehogy olyasmit kövessen, amit a vallató kifogásolhat. Ez már lelki alávetettség, hiszen a vallató véleményéhez mérve ítélte meg önmagát és a vallató ebből meríti az energiát, amire szüksége van. A vallatókra a finomabb agresszió alkalmazása jellemző, aláássák a másik önbizalmát a folyamatos hibakereséssel.

2. „Zárkózottak” hozzák létre a vallatókat

A zárkózottak, a visszahúzódó, magányos, titokzatos emberek, épp ezekkel a tulajdonságokkal igyekeznek uralmat szerezni mások fölött, ellenőrzésük alatt akarják tartani a helyzetet, hogy maguk felé irányítsák az energiát. Megvan erre a saját kis tudati drámájuk: visszahúzódnak, talányosnak mutatják magukat, mintha titkolnának valamit. Önmagukkal elhitetik, hogy csupán óvatosak, de valójában abban reménykednek, hogy valakit sikerül becsalogatniuk ebbe a játszmába, sikerül kíváncsivá tenniük aziránt, hogy mi is a helyzet velük. Ha ez bekövetkezik, távolságtartóak és rejtélyesek maradnak, és ezáltal arra kényszerítik az érdeklődőt, hogy küszködjön, tegyen erőfeszítéseket az érzéseik felderítésére. Aki ezt megteszi, az maga felé fordítja a másik fél teljes figyelmét, azaz magára irányítja az energiát. Minél tovább képesek fenntartani az érdeklődést, annál több energiához jutnak.

A zárkózottak hozzák létre a vallatókat, a vallatók pedig zárkózottá teszik az embert. A megfélemlítők hozzák létre a szegény én-eket, vagy pedig ha ez nem sikerül, az újabb megfélemlítőket.

3. „Szegény én”

Ez a típus gyakran emlegeti fel, hogy milyen rossz az élete, milyen szörnyűségek történnek vele, esetleg utalnak arra is, hogy mindezért mi vagyunk a felelősek, és érzékeltetik, hogy ha nem vagyunk hajlandóak segíteni, akkor ezek a szörnyűségek tovább folytatódnak. Az ilyen emberek a lehető legpasszívabb szinten igyekeznek manipulálni. 

Talán nem ismeretlen senki számára az olyan emberekkel való találkozás érzése- élménye, akik bűntudatot ébresztenek, ha a közelükben tartózkodunk, pedig jól tudjuk, hogy erre semmi okunk. Belekeveredtünk a szegény én drámájába, hiszen minden, amit az ilyen ember mond vagy tesz, olyan érzést kelt, mintha védekezni kellene az önvád ellen, amiért nem teszünk eleget az illető érdekében, ezért már a puszta jelenléte miatt is bűntudatot érzünk.

Azok a zárkózottá vált gyermekek, akinek esetleg még a testi épségük miatt is kellett aggódniuk, könnyen megrekednek a szegény én típusában, hiszen ha testi erőszakkal való fenyegetés által szívják el az energiájukat, a zárkózottsággal nem mennek sokra, szerénykedéssel nem tudják már elérni, hogy energiát kapjanak a szülőtől. A szülő nem törődik azzal, hogy mi játszódik le a gyerek lelkében, mert túl erősen támad ahhoz, hogy észrevegye. Ezáltal a gyerek még passzívabb szerepbe kényszerül, a szegény én helyzetébe illeszkedik, és az agresszor irgalmáért esedezik, hátha sikerül az önvád csapdájába ejtenie, amiért olyan cudarul bánik vele. Ha ez sem működik, akkor a gyereknek tűrnie kell, amíg elég nagy nem lesz ahhoz, hogy kitörjön az erőszak ellen, és az agresszióra agresszióval válaszoljon. Így nagy eséllyel megfélemlítőkké válnak.

4. Megfélemlítők

A legagresszívabb típusú hatalmi drámáról beszélünk, amikor valaki szóval vagy tettleg fenyegetően hat a másikra, aki kénytelen ezáltal rá figyelni, és energiát adni neki, nehogy valami rossz, valami kellemetlen történjen vele.

Az út önmagunk megismeréséig

Általában minden kapcsolatban van egy elnyomó fél, és valamilyen mértékben mindannyian próbálunk elnyomóskodni, amikor azt szeretnénk, hogy a másik azt tegye, amit szeretnénk. 

Elnyomás betegségeket okoz, sokan nincsenek is tudatában, hogy betegségeiket esetleg családtagoknak köszönhetik, vagy valakinek, akivel közvetlen viszonyban vannak, de hát nevezhetjük ezt karmának, megoldandó feladatnak is, mielőtt bárkit is hibáztatnánk.

Ne felejtsünk el minden esetben empátiát gyakorolni, és megkérdezni magunktól: vajon én is azt szeretném, az ő helyében, amit én ráerőltetek? Másokban könnyebb felfedezni ezt a működést, önmagunkat azonban hajlamosak vagyunk mentesnek tekinteni az efféle praktikáktól. Meg kell tanulnunk külső szemlélőként is látni magunkat és addig vizsgálódni, amíg fel nem derítjük saját manipulációs módszerünket.

Saját igazi spirituális identitásunk felkutatásához úgy kell végignéznünk egész életünkön, mintha egy hosszú mesét vagy filmet néznénk, aminek magasabb rendű értelme, tanulsága van.

Kezdjük azzal az önmagunk felé irányuló kérdéssel, hogy miért éppen ebbe a családba születtem, ennek mi lehetett a valódi célja? Szüleinknek spirituálisan is leszármazottai vagyunk, nemcsak fizikailag. 

Amikor sikerül felismerni saját hatalmi drámánkat, többé válhatunk, mint egy tudattalanul játszott szerep, megtalálhatjuk életünk magasabb rendű értelmét, többek között azt a spirituális okot is, amely miatt abba a bizonyos családba és környezetbe születtünk és rájöhetünk kik is vagyunk valójában. Igazi önmagunk felderítéséhez fel kell fedeznünk azt az igazságot, amely szüleink igazságainak, meggyőződéseinek szintéziséből jött létre.

Minél többen ismerjük fel saját manipulációs technikánkat és annak mértékét, annál mélyebben értékelhetjük át indítékainkat. Az átértékelés része új világképünk kibontakozásának.

Írta: Dr. Dankó Szilvia - Daisy

James Redfield – A mennyei prófécia nyomán

Ennek a cikknek a tartalma, szerzői jogvédelem alatt áll.

Tested a Lélek temploma

Te mégis sanyargatod, gyűlölöd, kizsákmányolod, elítéled, megveted, hasonlítgatod, elhanyagolod. Örökké elégedetlen vagy vele, rosszul érzed magad a bőrödben, nem tetszik, amit látsz a tükörben, ilyen-olyan betegségek gyötörnek. Ebben tényleg nincs semmi magasztos…

A régi kultúrák még hittek abban, hogy a test a lélek temploma – egy szentséges tér, ahol a Lélek megnyugszik, otthonra talál. Ahol összekapcsolódik önmagával, a saját legigazabb valójával.

Ha a testünket valóban ilyen szentélyként tudnánk kezelni, nem lenne ennyi ön- és testképzavaros ember, és nem lenne ekkora piaca a plasztikai sebészetnek, szépség-, fogyókúra- és gyógyszeriparnak.

 Fotó: 123RF Olena Bilion

Manapság rossz gazdái vagyunk a testünknek

…nemhogy nem szeretjük és gondozzuk megfelelően, de már rég nem értjük a működését sem, nem tudjuk olvasni a tőle származó jeleket (ezek a betegségtünetek és enyhébb jelzések, például fáradtság, izomgörcsök, kedvetlenség, túlsúly, fájdalmak, szexuális zavarok stb.). Ha valami baj van vele, először is bekapunk egy pirulát, anélkül, hogy kíváncsiak lennénk arra, eredendően mi okozhatta a problémát. Ha még nagyobb baj van vele, elmegyünk az orvoshoz vagy a természetgyógyászhoz, hogy gyógyítson meg. Reméljük, hogy felír valami tényleg hatékony újabb pirulát, és nem ösztönöz arra, hogy mozogjunk és étkezzünk rendesen, kezeljük normálisan a stresszt és töltsünk több időt a családtagjainkkal – merthogy erre ugye nekünk nincs időnk.

Amíg nincs vele súlyos probléma, addig talán el sem gondolkodunk azon, hogy micsoda elképesztő szerkezet az a test, amit nap mint nap természetes módon használunk, anélkül, hogy felfognánk ennek a valódi jelentőségét.





Néhány hete kiscicáink születtek, négy kis gombolyag érkezett meg a földi világba. Minden nap rácsodálkozom, mennyit fejlődnek, hogyan kezdik érzékelni a külvilágot és barátkozni a sok-sok különféle ingerrel. A születésükkor a tenyerem öblében elfértek, olyan picurkák voltak, mégis tökéletesen működnek. Aprócskák, mégis mindenük megvan, ami kell az élethez – ez maga a csoda, a természet intelligenciája, az embertől teljesen független, isteni vagy univerzális tervezés eredménye.

Ugyanilyen csoda persze az emberi test is, egy tökéletesen működő gépezet, bonyolult mechanizmusok millióinak elképesztő összhangja, amibe szinte bele sem gondolunk. Pedig ez a gépezet minden nap felébred és újrastrukturálja önmagát, elvégzi a hasznos anyagok bevitelét és kiválasztását, koordinálja a mozgást, helyváltoztatást, a külvilággal és a másokkal való érintkezés megannyi formáját, szelektálja és regenerálja önmagát egy hihetetlenül bonyolult, összefüggő információs hálózat, az idegrendszer révén.

 Fotó: 123RF Karyna Chekarova

Tudtad például, hogy az emberi test több ezer milliárd sejtből áll (különféle becslések szerint 5- 200 billió), ami minimum ezerszer több, mint a Tejútrendszer összes csillagainak száma? Hogy másodpercenként egymillió sejt hal meg, és kb. ugyanennyi képződik újra (ha a szervezet egyensúlyi állapotban van és egészséges)? Hogy az idegsejtek 360 km/h sebességgel képesek továbbítani az információkat, parancsokat testszerte, például utasítást adni az izmoknak a mozgásra? Hogy a csontjaink háromszor annyi terhelést bírnak el, mint a mesterségesen megalkotott vasbeton? Vagy, hogy az érhálózatunk olyan hosszú, hogy folytatólagosan körbeérné az Egyenlítőt?

Ha egy kicsit is elmélyedünk mindebben, talán hatalmába kerít a csodálat és a hála érzése a fizikai testünk iránt. Már maga az is csoda, hogy hogyan lehetséges ilyen elképesztően intelligens struktúrát megalkotni? Vajon miféle intelligencia képes erre? Arról nem is beszélve, mennyi mindent köszönhetünk a fizikai testünknek azon túl, hogy fenntartja önmagát.

 Fotó: 123RF Bunwit Unseree

A testünk teszi lehetővé, hogy itt tevékenykedjünk, hogy dolgozhassunk a céljainkért, hogy elérhessük azokat, hogy kapcsolódjunk másokhoz, hogy megéljük a földi élet sok más csodáját a természeti szépségektől kezdve az ember alkotta csodákon és élvezeteken át az emberi kapcsolatokig. A fizikai testünk nemcsak egy lenyűgöző szerkezet, de egy különleges eszköz is számunkra. A test mindezek mellett egy kifinomult műszer is, ami szoros összefüggésben áll az érzelmekkel, fizikai tünetekkel reagál az érzelmeinkre. Összeszorul a gyomrunk, ha idegesek vagyunk, bizsergést érzünk szívtájékon, ha meghatódunk, ha elönt a szeretet érzése, szaporábbá válik a szívverésünk, ha pánik vagy szorongás lesz rajtunk úrrá, lelassul a légzés, elernyednek a tagjaink, ha megnyugszunk és eltölt a béke stb. Testünk ily módon a Lélektől származó információkat is szállítja és közli velünk a maga sajátos módján. Egyfajta összekötő kapocs a lelki és érzelmi világunk között, tehát ha a test jelzéseire figyelünk, a lélek szükségleteihez is közelebb jutunk.

Mi mindezek ellenére egészségtelen ételekkel tömjük ezt a csoda-gépezetet, íróasztal mögött kalodában tartjuk, alig visszük friss levegőre, túlhajszoljuk, túl sok ajzószerrel, alkohollal, gyógyszerrel, drogokkal stimuláljuk, majd pihenésképp egy villódzó dobozból származó értelmetlen képsorokat nézetünk vele. Arról nem is beszélve, hogy ráadásul folyamatosan elítéljük, kritizáljuk az éppen aktuális szépségideálhoz mérten. Mindig találunk rajta valamit, aminek nem tetszik a mérete, a formája, az állaga, a színe vagy bármi más. Képtelenek vagyunk látni benne ezt a csodát, ugyanúgy, ahogy a saját egyediségünket sem értékeljük. Az egyen-nőhöz és egyen-férfihoz akarunk hasonlítani, elfelejtkezve, elrejtve, sőt, átplasztikázva saját egyedi vonásainkat. A testünk pedig úgy viselkedik, mint a dacos kisgyerek, aki folyton csak szidást kapott, jó szót és dicséretet sosem: magába fordul, megbetegszik, ellenünk dolgozik, elkezdi szabotálni a fontos dolgokat.

Fotó: 123RF Denis Kadackii

Ha ezt szeretnéd elkerülni, érdemes elkezdeni másképp viszonyulni a testedhez – tisztelni azért a működésért, amit nap mint nap elvégez, ahelyett, hogy a címlap-celebekhez mért (vélt) hiányosságaira fókuszálnál és gondozni a valódi igényei szerint. Sokszor ez utóbbiak feltérképezése sem kis feladat, de ezzel kezdődik az a folyamat, amelynek végpontjaként újra baráti viszonyba kerülhetsz a testeddel.

Forrás: Életszépítők  ( eletszepitok.hu )